Blogs

Dota 2 Történetek - A rémálom, ha eljő

Wed 18th May 2016 - 5:07pm

Tíz évvel ezelőtt, egy szeles napon Csendes Völgy városa ugyan olyan volt, mint előtte már sok száz és ezer éve. Nyugodt és békés. A zsúfolt piacon kufárok kínálták portékájukat, a pultok között gyermekek zsibongtak, miközben szüleik vásároltak ételt, fát, fegyvert, ékszert. Kinek mire tellett. A város közepén felzengett a templom harangjának kondulása és betöltötte a városka utcáit és házait. Minden olyan volt, mint mindig is. Ám azon a napon történt valami e kisvárosban, ami az óta gyökeresen megváltoztatta az itteniek életét. csendes Völgy többé nem volt csendes. Legalábbis éjjel nem. Ugyanis mikor leszállt az éjszaka, és a sötétség hatalmába kerítette a városkát, útjára indult valami rettenet a sikátorok és utcák kusza hálójában. Egy olyan szörnyeteg, akitől mindenki rettegett.

Történt ugyanis, hogy tíz esztendővel ezelőtt, egy titokzatos idegen érkezett a városba. Csendes Völgy messze földön híres volt a boldogságról és a jólétről mely e falak közt honol. Volt, aki valamilyen varázslatnak tartotta, de volt, aki a városka vezetőit dicsérte. Egy szóval minden rendben ment a városban, és ezt mindenki tudta akár járt már e falak közt, akár nem. E boldogság és jólét híre így jutott el magához, Banehez is. Bane volt a rémálmok földön járó istene. Évezredek óta elűzték az istenek, mert kicsinyesnek és gyengének bélyegezték, majd arra kárhoztatták, hogy halandó életet éljen. Ám Bane rájött, ha táplálkozik az emberek boldogságából, és félelmüket táplálja, úgy egyre erősebb és erősebb lesz, majd ha eljön az idő, visszatér az istenek közé, és végez velük. Így történt, hogy tíz esztendővel ezelőtt útja a bukott istenséget Csendes Völgy városházhoz vezette. Épp hogy elérte a városka határát, szinte a velejéig hatolt a városban tomboló boldogság. A melegség akár tiszta energia járta át, és keltette újra életre hatalmát, ahogy szívta azt magába, és alakította át félelemmé.

A gyermekekkel és az állatokkal kezdődött. Ahogy Bane mágiája hatni kezdett a városon, az ártatlan és mindig boldog gyermekek már nem voltak annyira vidámok, mint addig. Nem akartak már játszadozni az utcán, nem mentek a folyópartra horgászni és egymással sem akartak már találkozni. Utánuk a kutyák és a macskák törtek meg. Az addig kedves és békés állatok vadak és harapósak lettek. Mindenkit meg támadtak, aki csak a közelükbe merészkedett. Az emberek nem értették mi történik a városban. Félni kezdtek, mert az ember fél az ismeretlen dolgoktól. Aztán eljött az első éjszaka. A gondterhelt lakók álomra hajtották fejüket, hogy pár órácskára elfeledjék gondjaikat és a boldog álmaiknak éljenek. Ám semmi sem úgy történt, mint várták. A békés és szép álmok nem jöttek. Helyettük viszont a rémálmok akár egy gonosz sereg, tódultak az emberek elméjébe. Megmérgezték azt és nem hagytak benne semmilyen jót vagy szépet. Így ment ez heteken, majd hónapokon át.

Azán egy nap, egy ismeretlen idegen varázsló érkezett a városba, a tanácsnok hívására, aki végső kétségbeesésében már nem tudott mást tenni, így hívott egy varázslót. Ezalor volt az, a fény őre. Egy jóságos öregember, aki mindenhol segített ahol csak tudott. Abban a pillanatban, hogy beléptetett lovával Csendes Völgy kapuján, azonnal érezte, hogy egy nagyon erős ellenséggel áll szemben. És azt is tudta, kivel. Haladéktalanul a tanácsoshoz ment, és azonnal megparancsolta neki, hogy hívja, össze az embereket a főtérre, mielőtt lemegy a nap. Így is lett. A tanácsnok alkonyatra összecsődítette a város népeit. Ezalor, elmagyarázta mi történik velük, majd hozzálátott, hogy elmondjon egy varázslatot, ami megvédi a lakókat Bane hatalmától. Ám mielőtt a varázslat teljesen végbe ment volna, a nap lebukott a látóhatár mögé, és hirtelen egy sűrű, sötétségbe burkolódzó alak lépett elő az árnyékok közül. Fekete csuklyát viselt és mintha lebegett volna a föld felett. Az emberek némán álltak félre útjából, és miközben így tettek, elméjüket teljesen elborította a félelem. Tehetetlenek voltak, és ahogy elhagyta őket a boldogság, Bane egyre erősebbé vált. Túl erőssé.

Ezalor a magasba emelte botját, és vakító fényességet idézett meg a főtér felett, amitől hirtelen, mint egy csettintésre, az emberekre visszatért a remény. Látva a hófehér elementális erőt, mely gömbként lebegett fejük felett, újra remélni kezdtek. Ezalor ismét meglendítette fegyverét, mire folyékony kék mágia tört elő belőle, és telibe találta Banet, aki megzavarodott az erős fénytől. A mágia elszívta minden erejét, és mozdulni sem tudott percekig. Ez az idő pedig éppen elég volt Ezalornak, hogy befejezze a varázslatát, és megtörje Bane hatalmát az emberek felett. Abban a pillanatban, hogy megszakadt a kötelék, az emberek sorban lélegeztek fel, mint ha eddig egy hatalmas ólomsúly nyomta volna vállukat. Hinni kezdtek, és újra melegséget éreztek a szívükben. Az átok megtört.

Az öreg varázsló elégedetten fejezte be varázslatát, és körülnézett, hogy végezzen a legyengült Baneel. Ám a bukott isten ekkor már nem volt sehol. A fény pedig mi addig oly erősen lebegett a fejek felett, kihunyt. Hirtelen szívszorító nevetés töltötte be a teret. Inkább volt ez démoni kacaj, mint emberi. Szinte bántotta a füleket. Az emberek a földre kényszerültek és kezüket füleikre tapasztották, hogy ne hallják a borzasztó hangot. Ezalor rájött mi történik. Bár varázslatával megszakította Bane átkát az emberek felett, a bukott isten addigra annyi félelmet, gyűlöletet és fájdalmat szívott magába, hogy ereje elképzelhetetlenre nőtt. Hirtelen sűrű sötétség gyűlt Ezalor körül, és akár egy hatalmas korom sötét kéz, megragadta a mágust, és szorítani kezdte. Lassan felemelkedett a magatehetetlen öreg a földről, és lebegve, hangtalanul fuldokolni kezdett, miközben eltűnt belőle minden öröm és remény. Lelkét és agyát elborította a félelem, szívét pedig jéggé fagyasztotta a félelem, ahogyan Bane sötétlő keze kiszorította belőle a lelket. Még egy utolsó kétségbeesett mozdulat, egy utolsó lélegzet, majd vége volt. Ezalor, a Fény Őre holtan rogyott össze Bane sötétlő elementális kezében.

Az emberek lassan feltápászkodtak a földől, és meglátták, hogy a megmentőjük meghalt, testét pedig felemésztette a borzalom, ami végzett vele. Azonnal menekülőre fogták és mindenki otthonába menekült vissza. Aznap éjjel nem aludtak. És az azt követőt sem. Ám lassan mindenkit elért a fáradtság, és aludni kényszerültek.

Bár Banennek többé nem volt hatalma az emberek felett, éjjel, mikor álomra hajtották fejüket – mert mást nem tehettek -, a bukott isten előjött rejtekéből, és rémálmait rászabadította a fáradt emberekre. Nem volt többé gyermek, felnőtt vagy állat, ki nyugodtan hunyta volna le szemét Csendes Völgyben. Bane ereje minden éjszakával folyton nőtt, ő maga pedig várt. Várta a napot, mikor annyi bánatot gyűjt össze, hogy elvigye rémálmait az istenek közé, és elpusztítva azokat, ő maga legyen az egyetlen istenség.

UserDeleted

UserDeleted

UserDeleted

Your Comments

Please register or login to post comments